Észre vettem, hogy mindig hiszek valamit. Mindegy, hogy miről és mit, de mindig van valami, amire épp rádöbbenek, hogy 'jé'. És mikor jön ez a megvilágosodás, akkor hirtelen elmúlik az, amire rájöttem. És mivel egy friss felfedezés, sokat agyalok rajta, és így észre veszem, hogy megváltozik. És elbizonytalanodom, hogy tényleg elmúlt-e. Amolyan rájövök, rájövök, hogy mégsem, aztán rájövök, hogy mégis módon. És ez olyan bizonytalanná tesz. (Vagy mégsem?) És a bizonytalanság összezavar. Erre mondtam én azt ma délután egy hosszú kétségbeesésből kikászálódva, hogy 'már nem azért, de a fenébe az érzelmekkel'. Mindent elrontanak. Elfoglalják egymás területeit, folyton háborúskodnak, és igazából minket meg le se... olyanok, mint az emberek, mikor azok háborúskodnak... a helyet, ahol, azt le se...
Egyébként nem tudom megfigyeltétek-e már, de a sorozatok introinak annyira jó szövegeik vannak, mindig tök jó zenéket találnak hozzá. És most nem a 'régóta rájöttél, boldogéletcsak barátokközt vár' félékre gondolok, hanem mint a Malcolm-é (lásd lejjebb), vagy a scrubs-é, true blood-é, us of tara-é, stb. Amilyen sorozatokról írni szoktam. Mert mindig olyan elgondolkodtatóak. (Tudom, most biztos az fordul meg az olvasó fejében, hogy 'mi az, amin ez az idióta hetethavat összehordó tinilány gondolkodni tud? Van ennek egyáltalán agya??')
Ennyi volt a mese mára, zárul Wikky mókatára, jó éjszakát gyerekek.
A képért köszönet Pankának:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése