I cry, when angels deserve to die. [Csütörtök.]

Legelsőként: Nagyon boldog szülinapot holnapra Dávidnak! (: ♥

Aztán a többi...

Mint azt már tegnap is említettem, olyan nincs, hogy valaki sosem esik pofára. Pontosabban "*nincs olyan, hogy valaki egyszer ne essen pofára."

Talán csak nem veszi észre, de valójában mégis.

Egy olyan pillanatban, mikor azt hiszi, hogy élete jóra fordul, rátalál a szerelem, az olyan Emberek, akiknek mindent elmondhat, rózsaszín felhő, bili, meg minden ami kell. Aztán egyszer csak túl sok lesz a jóból. Mi az, hogy túl sok? Annál is több.

Néha Az Ember úgy gondolja, hogy nem érdemli meg. Tartja magát ehhez a gondolathoz, és nem is igazán törődik ennek a következményeivel - kivetüléseivel (van-e ilyen kifejezés, és értelmes-e ebben a mondatban??). Aztán valami megváltozik. Nem benne, Ő továbbra is annak az egy gondolatmagnak a tudatában él, és úgy gondolja, hogy továbbra is teljesen jól gondolja. Csak valahogy a külső dolgok kezdenek megváltozni, Az Emberek, meg az Ő(k) gondolataik. És csak kapkodja a fejét Az Ember, nem tudja, hogy mit gondoljon - és mit tegyen?. Nem dönthet helyette Más, pedig néha jó lenne, nem tehet Más helyette semmit, pedig szívesen hárítaná a feladatokat, és tenne úgy, mintha továbbra is a kis nyomorult életét élné, (mert tulajdonképpen azt teszi,) minden a régi lenne, és nem lennének Azok, akik megváltoztatják.

Az Ember (vagy valami hasonló) lennék én; Ők, Más(ok), Azok és Az Emberek pedig mindenki más, azok az emberek. Szóval akiket életem során megismertem, és (köz)be(le)szólnak a sorsom(nak)ba.

A Chop Suey! a bejegyzés hangulata. És az én új hangulatom:

Where the Sun don't shine you'll find me, find me doin' fine. Where the Sun don't shine... [Szerda.]

Imádom, hogy nálam mindig fordítva van, mint a többi embernél. Tipikus példája a "viki nem szeret a tömegbe olvadni" féle életfelfogásomnak - csak ez nem szándékos. Nálam valahogy úgy van, hogy ha elmondom vagy elmúlik azonnal, vagy megerősödik nagyon; és hosszú időre.

Elmondani, vagy sem, ha igen, akkor elfogadni a nemleges választ, túltenni magunkat rajta, satöbbi satöbbi. Ezek mind olyan dolgok, amiket az ember előbb-utóbb megtapasztal, olyan nincs, hogy nem... néha gondolkodom milyen lenne érzelmek nélkül. Vagy csak úgy, ha mondjuk szeretnék, de nem lennék soha szerelmes senkibe. Mármint úgy tényleg, nem csak az a tiniszerelem, hogy jajtetszeljárjunk, mert én nem vagyok az a fajta. Hál' Istennek, mert az olyanoktól rosszul tudok lenni.

Már nem emlékszem mit akartam ebből kihozni, de nézzétek mit találtam ma, egy olyan Lostprophets számot, amit még sosem hallottam, ebből van a címidézet is:

Most jóéjt. Holnap már tényleg csütörtök lesz, és nem csak csütörtökérzésem nekem...

I is the word turns upside down. [szerda, part 3.]

Egyszer azt hallottam, hogy vigyázzak, mit teszek, vigyázzak, kit szeretek, és mindig gondoljam át kétszer. - Na, ki tudja, hogy mire gondolok? ((:
Kérdem én, lehet-e irányítani az érzéseket? Persze, megpróbálom átgondolni, de mire megyek vele? Ha szeretek valakit, akár az arcomba is üvöltheti, hogy semmi értelme. Ha meg is változna valami, nem azért, mert ezt mondta. Hanem - szerintem - azért, ahogyan mondta… na meg… lehet-e olyan embert szeretni, akit az ember tulajdonképpen nem is ismer? Például… lehet-e szerelmes valaki abba a fiúba, akit minden reggel lát a buszon, vagy abba a lányba, aki a szemben levő tánciskolába jár minden szerdán? Hiszen mindenkinek van egy kisugárzása. Egyeseknek olyan, hogy rossz kedvem lesz tőle, egyeseknek olyan, hogy nevetek tőle. Egyeseknek meg olyan, hogy Istenem, most azonnal meg szeretném zabálni, olyan édes. És ezeknél mindegy, hogy ismerem-e, vagy sem, ezt váltja ki belőlem, és kész. Nem azért, mert érzem az illatát, és beindulnak a biológiai folyamatok, amivel manapság a szerelmet magyarázzák. Hanem csak úgy. Mert látom őt, a mosolyát, hallom a hangját, a nevetését... és ez elég. Még ha nem is tudok róla sokat, vagy akár semmit sem.

"Nincs semmi érdekes a filozófiámban, csak egy zavart tinilány vagyok, semmi több."

Let the sunshine in. [vasárnap.]

Miközben a tegnapi bejegyzésemet írtam, egy egészen kicsit szétzuhantam. Lelkileg. És idegileg. Ezért nem fejeztem be.
Ismét bebuizonyosodott (a sors iróniája, hogy először u-t írtam...), hogy igaz: ha szeretek valakit, akkor a hozzá hasonlókat is szeretem, és ha ezt a valakit egyszercsak már nem szeretem, vagy nem annyira, vagy nem úgy, akkor a többieket sem. Azt hiszem, az eddigi 3 eset közül a mostani a legjelentősebb. Illetve... azt sem tudom már, hogy kit szeretek és kit nem, lehet, hogy nem is múlt el semmi. Tudjátok milyen az: összezavarodni? Ennyire... Én eddig szerintem nem tudtam. De mostmár tudom. Tudom, hogy semmit sem tudok. És ez elég idegesítő, azt kell hogy mondjam.

Egészen boldogan bandukoltam, napsárga kabátomat lengette a szél. Ragyogott a Nap, csicseregtek a madarak, és éreztem: újra itt a tavasz. Egyedül voltam, így volt időm gondolkodni.
Nagyjából fél éve jöttem rá, hogy a tavasz a kedvenc évszakom. Már korábban is tudtam, hogy az a legjobb, de az én gyerekfejem be volt programozva: ősz! - Születésnap.
Aztán mikor legutóbb beköszöntött az ősz, és én úgy éreztem, hogy minden rossz, hiányzik a tavasz, mert az milyen jó volt, sok jó dolog, sok kellemes este, sok kellemes emberrel, akiket nagyon szerettem. Persze, a nyár is kellemes volt, de mégis számomra a tavasz jelentette az igazi boldogságot. Szóval ősszel minden elkezdett hiányozni, rájöttem: hosszú lesz az idő, mire újra eljön a tavasz.
Szinte szenvedtem télen. - Szinte? Folytonos rosszkedvemben már lassan azt sem hittem el magamnak, hogy valaha jobb lesz. Úgy éreztem, ezen a tavasz már nem fog változtatni. Már nem mertem reménykedni, nem csak ebben: semmiben. Az életem romokban, senki és semmi nem tud segíteni, ha akarna se. De még csak nem is akart.
Gyorsan teltek a napok: hétközben elfoglalt vagyok, olyankor mindig hamar eltelik az idő. Mégis úgy éreztem, hogy sosem lesz már tavasz; nem lesz újra tavasz és ragyogó napsütés: egy gödörbe estem, és úgy tűnt, ott is maradok.
Aztán pár napja kisütött a Nap, szinte szikrázott a világ: minden egy csapásra megváltozott, ahogy azt mondani szokták. Pulcsiban feküdtünk kint a suliudvaron, nem érdekelt minket senki és semmi, csak egyszerűen boldogok voltunk. A többiek. Én is. Teljesen mást éreztem, mint télen, minden teljesen más volt. Éreztem, ahogy a nap felmelegítette a nadrágomat, és az forrón simult a lábamhoz. Éreztem, hogy ha fúj a szél, akkor még egy kicsit fázok: de nem bántam.
Azóta minden sokkal jobb, csupa pozitív dolog történt, csupa olyan, amit szeretnék, hogy megismétlődjön. Vagy folytatódjon, nekem úgy is jó.
Mostmár csak egy dologtól kell tartanom: mi lesz, ha elmúlik a tavasz, és a nyár is, újra ősz jön, majd tél? Még egy ilyen időszakot egészen biztos, hogy nem bírok ki!