I still got so many unsaid things that I wanna say. [Hétfő.]

Nem ér, hogy valaki más kezében van az én döntési jogom. Elkobozta, és nem adja vissza. Pedig nekem kéne döntenem. Helyesbítek. Tudnom kéne dönteni. És azt a döntést meg is kéne tudnom indokolni, és tartani. Biztosra kéne mennem. De ha bizonytalan vagyok, mégis ott bujkál a 'szeretném' és a 'talán', akkor nem várhatok. Próbálkozni kell, kockáztatni. Csak ne lenne olyan rizikós. Ne fájna másoknak. Fájni? Jó, biztosan túlélné... de sajnálnám. Nem fér el a kettő egymás mellett. Keskeny a polc.

Csak sorakoznak, mint a könyvek. Csakhogy azoknak egyszer végeszakad, bár mivel nem olvasok elég lassan. De ennek már időtlen idők óta nem látom a végét. Ha úgy vesszük... 3 és fél éve. 24 + 8... Ennyi ideig egy könyv sem tart. Legalábbis olvasni...

Ha már itt tartunk... Ma este olvasni terveztem. Aztán inkább novellát írni támadt kedvem. Most meg már 3/4 11 van, és egyik se történt. Csak ez a... blog. Meg aludni is korán akartam menni. De egy mibenmosoly elűzte az álmot a a szememről. Vagy ből. Mindkétféleképpen értelmetlen. Mint a Hyppolit.

Egy kicsit most elkeseredtem. Pedig jó napom volt, még a rossz idő sem tört le. De most félek. Egy kicsit Vuknak érzem magam. Tudjátok, az "Éhes vagyok, fáradt vagyok, segítsetek a kis Vuknak" módon. De rám csak a segélykérés mondható. Meg az éhség, de azt már megszoktam.

Mindegy. A terv készen van, hogy véget vethessek az egésznek. Bár talán a szívem fog beleszakadni. De néha dolgokat meg kell tenni. Márcsak azért is, mert aki nem mer, az nem is nyer. És ez tényleg így van. Furán hangzik. Nem is, igazából csak közhelyes. De igaz. Túlságosan is. De kevesebb mint 14 napon belül kiderül minden. Talán már egy héten belül is. Vagy ha mégsem, hát akkor... gyáva maradok, és talán egy egész életen át megtartom magamnak az édes kis titkot, ami igazából se nem édes, se nem titok, csak elárulni nehéz, mármint úgy tényleg, annak, akinek aztán a legtöbb köze van hozzá. Mert rajta kívül mindenki tudja.

Mindenki.

Depresszív-blog.