Let the sunshine in. [vasárnap.]

Miközben a tegnapi bejegyzésemet írtam, egy egészen kicsit szétzuhantam. Lelkileg. És idegileg. Ezért nem fejeztem be.
Ismét bebuizonyosodott (a sors iróniája, hogy először u-t írtam...), hogy igaz: ha szeretek valakit, akkor a hozzá hasonlókat is szeretem, és ha ezt a valakit egyszercsak már nem szeretem, vagy nem annyira, vagy nem úgy, akkor a többieket sem. Azt hiszem, az eddigi 3 eset közül a mostani a legjelentősebb. Illetve... azt sem tudom már, hogy kit szeretek és kit nem, lehet, hogy nem is múlt el semmi. Tudjátok milyen az: összezavarodni? Ennyire... Én eddig szerintem nem tudtam. De mostmár tudom. Tudom, hogy semmit sem tudok. És ez elég idegesítő, azt kell hogy mondjam.

Egészen boldogan bandukoltam, napsárga kabátomat lengette a szél. Ragyogott a Nap, csicseregtek a madarak, és éreztem: újra itt a tavasz. Egyedül voltam, így volt időm gondolkodni.
Nagyjából fél éve jöttem rá, hogy a tavasz a kedvenc évszakom. Már korábban is tudtam, hogy az a legjobb, de az én gyerekfejem be volt programozva: ősz! - Születésnap.
Aztán mikor legutóbb beköszöntött az ősz, és én úgy éreztem, hogy minden rossz, hiányzik a tavasz, mert az milyen jó volt, sok jó dolog, sok kellemes este, sok kellemes emberrel, akiket nagyon szerettem. Persze, a nyár is kellemes volt, de mégis számomra a tavasz jelentette az igazi boldogságot. Szóval ősszel minden elkezdett hiányozni, rájöttem: hosszú lesz az idő, mire újra eljön a tavasz.
Szinte szenvedtem télen. - Szinte? Folytonos rosszkedvemben már lassan azt sem hittem el magamnak, hogy valaha jobb lesz. Úgy éreztem, ezen a tavasz már nem fog változtatni. Már nem mertem reménykedni, nem csak ebben: semmiben. Az életem romokban, senki és semmi nem tud segíteni, ha akarna se. De még csak nem is akart.
Gyorsan teltek a napok: hétközben elfoglalt vagyok, olyankor mindig hamar eltelik az idő. Mégis úgy éreztem, hogy sosem lesz már tavasz; nem lesz újra tavasz és ragyogó napsütés: egy gödörbe estem, és úgy tűnt, ott is maradok.
Aztán pár napja kisütött a Nap, szinte szikrázott a világ: minden egy csapásra megváltozott, ahogy azt mondani szokták. Pulcsiban feküdtünk kint a suliudvaron, nem érdekelt minket senki és semmi, csak egyszerűen boldogok voltunk. A többiek. Én is. Teljesen mást éreztem, mint télen, minden teljesen más volt. Éreztem, ahogy a nap felmelegítette a nadrágomat, és az forrón simult a lábamhoz. Éreztem, hogy ha fúj a szél, akkor még egy kicsit fázok: de nem bántam.
Azóta minden sokkal jobb, csupa pozitív dolog történt, csupa olyan, amit szeretnék, hogy megismétlődjön. Vagy folytatódjon, nekem úgy is jó.
Mostmár csak egy dologtól kell tartanom: mi lesz, ha elmúlik a tavasz, és a nyár is, újra ősz jön, majd tél? Még egy ilyen időszakot egészen biztos, hogy nem bírok ki!