Ich bin Schnappi Das Kleine Krokodil. [péntek.]

A mai szülinaposoknak boldog születésnapot kívánok, legfőképpen Balinak és Ferinek.

Ma rájöttem, mit fogok mondani legközelebb, ha valaki megkérdezi, hogy 'sprichts du deutsch?', elkezdem énekelni: Snísnásnáppí, snápisnápisnápp.


Biztosan nagyon fog nekem örülni... Majd hülyének néz, és ott hagy. Sebaj, egy próbát megér, mert ih bín snápí, dász klájne krokogyíííl. (((: ♥

"Close the doors but never look inside,
Time will tell if all your love has died.
Empty pockets tell the stories..."
Nem tudom kinek mit mondd ez a 3 Lostprophets sor, le is fordítom, aztán elmondom, hogy nekem mit...
"Zárd be az ajtót, soha ne nézz be,
Az idő megmondja, szereteted meghalt-e.
Üres zsebek mesélik a történeteket..."
Sokszor hallgattam ezt a számot, mindig is ez a 3 volt a kedvenc sorom. És ma reggel mikor sétáltam a suliba, és akkor így eszembe jutott, hogy el kéne gondolkodni ezen az egész számon. És mikor mentem táncra megint meghallgattam, hogy milyen érzések, gondolatok támadnak bennem ezzel kapcsolatban... most leírok mindent ami a magányról eszembe jut. Mert nekem ez a szám egyértelműen a magányt jelenti:


LostProphets- Broken Hearts, Torn Up Letters And The Story Of A Lonely Girl:
Egyértelmű, hogy kicsit a magányról szól. A magunk által létrehozott magányról. Sokat emlegeti a szám a féltékenységet: a zöld szemű szörny. Ja, könnyen taszíthat minket a magányba... de nem csak az. Igazából mindenféle magányunkért mi vagyunk a felelősek. Ha miattunk hagynak el - valamit rosszul csináltunk. Ha mi hagyunk el - nem tudjuk elfogadni a másikat, nem szeretjük többé. De gondoljunk csak bele, ez is a mi hibánk... persze benne keressük a hibákat, én is ezt csinálom. De tudjuk, hogy soha senkinek nem jó semmi. Miért is lenne? Épp a múltkor beszéltem Laurával egy Szapphó vers (Aphroditéhez) kapcsán, hogy hogyan is van ez... a vers úgy festi le a szerelmet, mintha akkor, ha az van, minden sokkal könnyebb lenne. "Ez a szerelem ma nagyon van" [berekerdő balladája, magashegyi ug.], na persze. Lehet, de attól még semmi nem változik, ugyanúgy, ha nem jobban: a problémák megmaradnak. Vagy változnak. De attól még lesznek... és Laura, aki egy érett felnőtt nő, de legalábbis érettebb és felnőttebb is, mint én, azt mondta, hogy ő is egyet ért velem ebben.
Persze bennem van a hiba. Végülis logikus, én sem értem, mi volt anno a baj. De baj volt, nem tetszett, és így én is a "magányba taszítottam magamat" [hűha, de költői vagyok], ami vagy jó, vagy rossz. Változó. Na, de a lényeg: mindenféle magányért mi vagyunk a felelősek.
És ha bezárjuk az ajtót, mögötte mindennel, ami elmúlt, és sosem nézünk be - nem rágódunk a múlton, talán megkönnyítjük a dolgunkat. Aztán majd kiderül, hogy van-e még bennünk annyi érzés, mint amennyit egyszer már elvesztettünk. Hát persze, hogy van! Csak embereket kell hozzá találni. Semmi sem lehetetlen, még ha azt is hisszük...
Üres zsebek mesélik a történeteket? Azt hiszem mindenkinek vannak kedves tárgyai, amik emlékeket juttatnak az eszébe. Vagy képek, fotók, bármi. Nekem például az ágyamban lévő plüssállatkert, a susogós mackók, a "csíkos 80as évek szemüveg", meg még elég sok minden. Nos, igen, ezek mind üres zsebek. Mind történeteket mesélnek.
Ha úgy vesszük - mert vehetnénk úgy is -, én is egy magányos lány vagyok, nekem is van egy történetem, és (sajnos) én sem tudok örökké táncolni, mint ahogy azt Ian énekli. DE! Én nem mondom magamra, hogy magányos lány vagyok, és IGENIS! tudnék örökké táncolni. ♥ Csak kell hozzá valaki, aki vezet. Mert különben forgásnál és kifordulásnál nem tudom a maximumot nyújtani: elesek a saját lábamban, vagy felborulok...