Részlet valamiből, amit pár hete kezdtem, és amiből talán egyszer, ha majd befejezem, valami regényféle lesz:
"- Örülök, hogy most nem kell rád várni. De tényleg, merre jártál múltkor? Álehh drágám - kiáltott ki még az ajtón - majd jövök, nyugodt legyél Dhrágám, nincs ok félésre, nem szökök el - kuncogott - merre is mehetne egy ilyen asszonyka, mint énmagam. - Becsukta az ajtót, rám nézett, s megjátszott nevető szeme most azonnal könnyektől csillogott. - Alek megőrjít. Nem tudom, meddig bírom még mellette, fiú, ha egyszer elmennék, és nem jönnék többet, tudd, hogy… - könnyei már nem csak szemében csillogtak, patakként folytak le arcán. Onnan talán a padlóra csöppen, és az beszívja: örökre ottmarad. - Mindig is szerettelek.
- Ne, ne mondj ilyet. Nem hagyhatsz itt! Egész életemet végig kísérted, nem hagyhatsz itt, pont most…
- Nem kérheted tőlem, hogy ilyen körülmények között éljek tovább! Nem bírom! Olyan fiúnak ismerlek, aki megérti azt, hogy nem lehet. És ezt már tényleg nem lehet. Emlékszel, mikor Brunotol váltam? Már akkor is azt hittem, hogy az a vég, hogy nincs tovább, hogy nem bírom... de kibírtam, mert te erőt adtál. És ez most még annál is rosszabb. Ezt már tényleg nem bírom. Szeretlek fiú, de ezen már te sem segíthetsz. Legyél erős!
- A szív masszív, de néha ő is szív, mikor akad egy ecset, hogy megfesse az esetet. Ki kell tartani, a szín képes tarkítani, a víz fakítja a hibát, a száj elmormol egy imát.
Katherina már zokogott, úgy tűnt, ez az a fajta, amit sosem fog abbahagyni. Nem láttam még így sírni, nem tudtam, mit tehetnék. Nem mertem hozzá lépni, átölelni, vagy csak megszólítani. Féltem, hogy elszalad, és sosem látom többet. Megtehette volna, hogy feltépi az ajtót, kilép, és engem itt hagy örökre kételyek közt, amibe tudja, hogy beleőrülnék. De ahhoz könnyeket kéne mutatnia Alek-nak, amit tudom, hogy soha nem tenne meg. Gyűlölte azt a férfit, és olyan gőggel volt felé, ahogy soha őelőtte nem láttam."
1 megjegyzés:
milyen penne, nem fusili???
wháááá, :D:D
Megjegyzés küldése