Íme egy versfordítás (tőlem, persze), jó szörnyű lett, dehát én sosem tudtam verseket írni... az eredetitől eléggé eltér, ráadásul az német, és hivatalos fordítást nem ismerek. Nem is mondanám meg, hogy miből dolgoztam (már csak azért sem, mert most nincs itt a papír és nem tudom fejből, hogy mi a vers címe), aki akarja kitalálja (őő... megkérdezi?), aki akarja, az meg megelégszik azzal, hogy nem tudok verset írni, de ettől még nem fog utálni. Fordításomnak a bejegyzésével azonos fájdalmacskák címet adtam múlt csütörtökön, mivel éppen vicces kedvem volt. Aztán nem akartam változtatni, valamiért jól esik ezt az egészet úgy kezelni, mint valami apró, nem létező dolog. A vershez tartozó (és a jelenlegi [valószínűleg a fordításom okozta]) hangulatzenémet legalul találjátok!
Íme:
mikor oly mélyen álmodom?
Csöndes körülöttem minden,
a tér egy ásításnyit sem zizzen.
Lehetne ez valami sötét és magas...
de kegyetlen fehér mi tapaszt
csendet ajkamra;
mintha ébren álmodnék.
2) Zavartak az éjjel hangjai,
zavart most bennem is minden.
Valaki hallgat, érzem.
Fájdalmaink egymásra leltek.
Harangoznak most, s mintha
erdő is zúgna, fejemben
tér és idő kavarodik:
valami nincsen rendben.
A szívem szinte kitör helyéről,
homlokon csókolt a halál;
saját múltam sem fájhat jobban.
Leggyengébb pontomon talált.
3) Kedvenc dalaim hallom
az éjben, szívemmel együtt
dobog a ritmus, ring
a Világ: tengeribetegség az Élet.
Nem szél ez a ritmus:
a házon belül szól,
együtt ülünk odabenn,
rettegünk e hajótól.
A kijáró csendben várjuk,
s kopogtat a halál,
tudtuk jól, hogy jön,
bár sosem hívtuk.
Kinek jobb? az embernek,
vagy a halálnak tán?
Mindkettőnek egyformán fáj, lám,
hisz végük egybeforrt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése