feel good. [vasárnap.]

Szösszenet. Egy történet, ami nem rólam szól. (:

Mi hasonlók vagyunk. Sőt mondhatnám azt is, hogy ugyan olyanok. Hisz ha arról kell beszélnem, mi a közös bennünk, nem azt mondom, hogy hasonló az érdeklődési körünk, hanem azt, hogy ugyan az! Soroljam? A zenében. A hangszerekben. Az emberekben. A világban. Mindben, ezekben mindben ugyan azokat szeretjük. Hogy őszinte legyek, alig ismerem.
Csupán két alkalom volt, hogy találkoztunk, csak kettő. Igaz, beszélni beszéltünk még egy párszor. De nem ez a lényeg. Hiába a kevés alkalom, mégis úgy érzem, hogy tudom, ki ő. Tudom, mert magamra ismerek benne. Hisz ugyan azokat szeretjük.
Mindig is azt hittem, nincsen tökéletes párom. Mostmár úgy gondolom: van. Ő lenne az. Sajnos ő erre még nem jött rá. De haladok az úton, hogy megvilágítsam számára a tényt. Hisz az, aki látta, amit én csak elképzelni tudok... azt hiszem, meg kéne kérnem, hogy meséljen.
Mert látni akarom a Párizsát. Látni az utcákat, amiket ő látott, érezni a francia szagokat, ízlelni a számmal az ízeit.
Más valaki Párizsát átélhetném, de nem akarom. Az nem ő. Az ő világa az enyém, tudom: szavai nyomán a valóságot látnám. A valós franciákat a valós utcákon.
Az ő franciáit. Az ő utcáin.
Az ő Eiffel-tornyát.
Ez az, amit látni akarok!


Nem ezt kerestem, de talán jobb is ez most:


(: